6.fejezet / Tinikor

Hogy ne unatkozzak, megszületett az öcsikém.

Attól kezdve, sok minden történt velem.

Tizenkét évig semmi, aztán hírtelen ott terem egy öcsi.

Mit kezdjek majd vele?

Kellett egy kis idő, míg megszoktam, már nem csak én vagyok,hál Istennek, jól elvoltunk egymással, nagyon édes volt kicsinek.

Tizenkét éves voltam, amikor elköltöztünk egy kis városkában, a hazámtól távol, és azt remélvén, hogy majd itt, jobb életünk lesz.

Magam után hagyva a gyerekkori barátokat, akiket nagyon szerettem.

Eleinte levélben tartottam velük a kapcsolatot, de ez is véges volt sajnos.

Idővel mindenki elkerült otthonról, másik városba járt iskolába.

Egyre nehezebb volt a suli, így kevesebb idő jutott a levélírásra is.

Egyre jobban lehetett érezni azt is, hogy kevesebb témánk van egymás között, és azt is, hogy kezdünk eltávolodni egymástól.

Akár mennyire ragaszkodunk valakihez, akit nagyon szeretünk, ha nagy távolság van közöttünk, idővel teljesen elválaszt minket egymástól, bármit is tennénk ellene.

Közben találtam egy nagyon jó barátnőt,akit tiszta szívemből szerettem.

Szinte mindenhová együtt mentünk, mint az igazi barátnők.

Testvéremként tekintettem rá,mert mindent meg tudtunk beszélni, egymás között.

Elmentünk sétálni, megmutatott minden helyi nevezetességet,érdekességet nekem.

Bekerültem az isibe, ott is voltak nagy megpróbáltatások, a beilleszkedésem során.

Sokszor voltak csúfolódások, de hozzá kellett edződnöm, hogy itt minden másképp megy, mint nálunk.

Próbáltam csak a saját dolgaimra koncentrálni, nem törődve ki mit mond.

Nem volt egyszerű.

Egyre jobban kezdtem érdeklődni társaim felöl, és szépen lassan ők is elfogadtak.

Rájöttek, hogy én is, épp ugyanolyan vagyok, mind ők.

Mindig igyekeztem úgy viselkedni, hogy szeretettel forduljak feléjük.

Még akkor is, ha ők nem úgy közeledtek felém.

Próbáltam erősnek látszani, mert muszáj volt, nem lehetett másképp, de közbe alig vártam, hogy az utolsó órákról kicsengessenek, minél hamarabb hazaérhessek. 

Otthon, ahol senki sem látott, jól kibőgtem magamat.

Ez ment napokig, hetekig, hónapokig.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy általános iskola végére, és olyanokkal barátkoztam össze, akiknek eddig nem is voltam szimpatikus.

Lettek barátaim. 

Teltek múltak az idők.

Egyszer csak eljött, a várva várt jó kis téli időszak, amit már minden diák nagyon várt.

Mindenki a jó kis hógolyózásokról, szánkózásokról, síelésről áradozott.

Ezt akartuk, tessék,megkaptuk!

Gondolom az idősebbek nem annyira, vágytak rá, mint mi fiatalok.

Volt pár kéz, láb, no és persze combnyaktörés is.

Azon a télen legalább harminc centis hó esett, ha nem több.

Azt sosem felejtem el.

Szüleim hátrahagyták nekem, hogy az öcsikémet (három, négy éves lehetett) vigyem ki sétálni.

Barátnőm felhívott telefonon, mi lenne, ha kimennénk sétálni?

Mondtam neki, hát persze, én benne volnék, de van egy kis gond.

Az öcsikémet ki kell vinnem, sétálni.

Az én kis drágámat nagyon szeretem,de akkor még gyerek fejjel, nekem is többnyire a játékon járt az eszem.

Próbáltam szüleimnek, és barátnőmnek is eleget tenni, nehogy megsértődjenek rám, így két legyet ütöttem egy csapásra.

Végül, mindenki egy jót sétált, jó gyorsan.

Mondtam barátnőmnek hamar-hamar öltöztessük fel, aztán indulhatunk sétálni.

Szegény öcsikémet olyan hamar sikerült felöltöztetnünk, hogy megmoccanni sem tudott, a sok meleg cucctól.

Mi is felöltöttük a meleg kabátokat, aztán nekiindultunk a nagy sétának. 

Lesétáltunk legalább kétszáz métert, mikor egyszer csak az én Drága kicsi öcsikém, megállt, rám nézett, és vékony hanggal megszólalt:

Nővérkém, fázik a lábam.

Ránéztünk mind a ketten, utána, meg körül, nem látott-e minket valaki.

Utána barátnőmmel: Jesszusom, futás hazaaaa.

:-)

Hát igen, annyira készültünk sietve a nagy sétára, szegény öcsikémre elfelejtettünk csizmát ráadni.

Csizma helyett, meztelen lábacskáján, csak egy kis strandpapucs volt.

Hát persze, hogy fázott a lába.

Azt sem tudtam hírtelen, sírjak-e, vagy nevessek.

Fölkaptam a drágámat, és hazáig futottam vele, azt remélve, hogy nem fázott meg, és nem tudják meg a szüleink sosem.

Minden esetre, jó kis séta volt mindenki részéről.

5. fejezet - Csokoládé... Boldogság

Gyermekként más volt a világ.

Annak idején, még a kenyérért is hosszú-hosszú sorokat kellett végigállni, hogy valaki végre hozzájuthasson egy kis friss 

pékáruért.

Nem tudtam megérteni, gyerek fejjel, miért kell nekem a pékség előtt, órákig sorban állni.

Hiszen csak egyetlen egy kenyeret szeretnék hazavinni, gondoltam...

Ezért is csak forrt és forrt a fejem, hogy ennek miért pont így kell lennie?

Nemsokkal később a változatosság kedvéért bevezették a jegyre vásárlást.

Fel volt osztva hónapról hónapra, hétről-hétre, hogy ki mennyi kenyeret vihet haza.

De legalább nem kellett órákig ácsorogni,és azon görcsölni, hogy mikor melyik bácsi dugja a fenekét a fejemhez,eregeti a hátvágánygázát az arcomba, vagy azt bámulni, melyik néni éppen milyen rágófoltba ült bele,aki viszont mögöttem van, hogyan nyomja táskáját az oldalamba, és hasonló mások.

Gyerek fejjel ezeket átélni kicsit nehezebb volt

 de túléltem, mert próbáltam viccesen felfogni, és a jó oldalát meglátni mindennek.

Az sem volt egyszerű eset, amikor Édesanyám kapott egy telefon hívást egyik ismerősétől, hogy a közeli áruházban csokoládé érkezett.

Akkoriban Magyarországról hozták be, ezeket a Kedvenc csokoládékat,amiknek enyhén kávé ízük volt

 és a

Kajla táblás csokoládékat,

 amiket nem nagyon lehetett kapni Erdélyben.

Jaj de fincsi is volt Istenem...

Nem tudom valaki emlékszik-e még rájuk?

Tisztára itt van még az íze a számban.

De jó lenne még, ha lehetne kapni ilyeneket.

Most egy kicsit nosztalgiáztam, de visszatérek gyermekkoromhoz.

Gondolom tűzként terjedt a hír, a városban, mert mire odaértem, kilométeres sor állt, az áruház előtt.

Nem tudom, hogy ezt, hogy csinálták, de a lényeg, hogy vagy három órán keresztül csak sorban álltam.

Vagy csak egyszerűen hosszúnak tűnt az idő, nem tudom, de a lényeg, hogy nagyon sokáig ott álltam.

Mivel nagyon szerettem az édességet, gondoltam ennyit megér a dolog, én mit sem sejtve, hogy mik lesznek a következmények…

Édesanyám, meg azt hitte, hogy elvesztem.

Teljesen kimerültem, a nagy sorban állás közepette.

Mire már a végéhez értem volna, már csak pár emberke állt előttem és pont akkor közölték, hogy elfogyott a csokoládé.

Gondoltam, ez nem igazságos.

Ezt nem hiszem el.

Ezért álltam közel három órát, hogy közöljék velem, elfogyott a csokoládé?

Leálltam a lábamat.

Dühöngtem, de bele kellett törődnöm, hogy csokoládé nélkül  maradtam.

Lehet, hogy mai napig, pont ez miatt nem tudok elszakadni a csokoládé függőségemtől?

A mai fejjel  nem tűnik olyan nagy dolognak, de higgyétek el, akkor, az  volt.

Ez hasonló eset, mint amikor

sietünk a buszra, vagy vonatra és mire odaérnénk, az orrunk előtt elmegy.

Ráadásul a következőre órákig kell várni.

Biztos előfordult már veletek is.

Ugye milyen dühítő ?

Én is így éltem meg, de nem tehettem semmit ellene.

Ha mérgelődök,attól még nem lesz csokoládém.

Mit ad Isten, visszaértem Édesanyámhoz,nemsokára jött hozzá egy kedves vendég, aki szintén abban a sorban állt,csak éppen neki még szerencséje volt, kapott még a csokoládéból.

Gondolt rám, és hozott nekem is belőle.

Mindegyik csokoládéból, egy -egy táblával.

Micsoda véletlen.

 Milyen jó érzés, amikor az emberekben van egy kis érzés, és gondol a másikra is.

Micsoda boldogság!

Magam előtt láttam teljes méretében, színesben a csokoládét, aminek tiszta szívemből örültem.

Hát még a néninek.

Tessék, megkaptam, amire vágytam.

Akkor adott pillanatban én voltam a legboldogabb gyermek a világon.

Csak egy csoki kellett hozzá.

Semmi több.

Jó érzés visszagondolni most is arra, nem sok minden kell ahhoz, hogy egy ember boldog legyen, és örüljön kisebb dolgoknak is, legfőképp az, hogy megelégedjen azzal, amit az adott pillanatban elér, vagy kap.

Akár magától, akár másoktól.

4.fejezet - Három kívánság

Ha lenne egy olyan lehetőségem, hogy hármat kívánhatok,

gondolkodás nélkül azt kívánnám:

 

Szeretném, hogy a világon minden ember szeresse egymást,

őszinték

legyenek egymáshoz, és mindenki boldog 

lehessen.

Az -az igazság,  amíg az emberek nem tudnak saját gondolkodásukon, mentalitásukon változtatni,( azon vannak, hogyan tudnák egymást minél jobban kihasználni, visszaélni az ember bizalmával, és jól belerúgnak az illetőbe), addig nem is fog megváltozni semmi.

Sajnos így, nagyon sok ember lelki szegény ember marad, és pont ez miatt, mert saját magát juttatja abba a helyzetben, amiben van jelenleg.

Sokan úgy gondolják, hogy ha így viselkednek, attól ők menők, vagy nagyon vagányak lesznek más szemében, előrébb jutnak, de ez nem így van.

A sorstól az ilyen emberek előbb-utóbb mindig visszakapják azt, amit ők adtak másoknak annak idején  „ki mint vet, úgy arat”.

Nem utolsó sorban hátráltatják a saját helyzetüket is.

          

„a hazug szót gyűlöli az igazságos, a gonoszok viszont szégyenteljesen cselekednek, és gyalázatot hoznak saját maguknak”.

3.fejezet -Merjünk nagyokat álmodni...

Nagy volt a szegénység is, de a boldogsághoz nem kellett pénz, mégis mindenki megtalálta a módját, hogy hogyan találja fel magát, hogyan boldoguljon.

Senki nem a másikban kereste a hibát, ha valamit nem jól csinált, vagy elrontott, hanem saját magában, és próbált ellene tenni, hogy a hibáit kijavítsa, helyreállítsa.

Nem volt könnyű a gyermekkor, de igyekeztünk a szépet megtalálni mindenben.

Érdekes, hogy nem volt annyi játékszerünk, mint a mai gyerekeknek, mégis jobban feltaláltuk magunkat.

Így kreatívabbá váltunk, és nehezebb helyzetekben hamarabb megtaláltuk a kiutat.

Akkor úgy éreztük, hogy nehéz de az ember, ha igazán belegondol, inkább visszamenne egy kicsit , így felnőtt fejjel, és inkább játszana bármit, csak hogy elfelejtse a mindennapi problémákat.

FELNŐTTKÉNT

A mostani kor, nagyon nehéz.

Mi lesz, a mostani generációval, ha ők felnőnek?

Hogy állnak meg a saját lábukon?

Nem lesz egyszerű.

Nagyon sok fiatalnak, nincsenek életcéljai, nem tud mit kezdeni saját magával.

Olyan társaságba is bekerülhetnek, (ha kellőképp a szülei nem tudnak odafigyelni rájuk) ahol rászokhatnak a kábítószerre, cigarettára, italra.

Amiből nem egyszerű kimászni, de mégis, ebbe a társaságba menekülnek, mert úgy hiszik, ez nyújt nekik támaszt, a lelki sérelmeikre, problémáikra.

De ez nem így van, és nem is így kellene legyen.

Ha legtöbb szülő, egy kicsit több időt tudna gyerekeire szánni (a sok munka mellett) meghallgatná a lelki problémáját, próbálna segítséget nyújtani, az nagyon sokat segítene.

Esetleg, ha egy kicsit jobban odafigyelne rá, lehet, hogy időben észrevenné, és megelőzhető lenne a nagyobb probléma.

Mindenkinek nehéz.

Többet kellene inkább azzal foglalkoznunk, hogy lelkiekben tudjunk egymásnak segítséget nyújtani.

Ez nagyon fontos, mert rengeteg embernek lelki eredetű a baja, és nagyon sokan sérülnek meg ebben a mai pattanásig feszült világban.

Úgy viszont nagyon nehéz segíteni valakin, ha  segítséget nyújtunk , ő meg azzal hálálja meg , hogy valamivel keresztbe tesz  nekünk, vagy belénk rúg.

Ez nem így működik.

Így mindenkit csak folyamatos sérülés fog érni.

Ezzel meg nem jutunk előbbre.

Hova lett a bizalom?

Ezzel érjük el mi emberek, hogy már szinte senkiben sem merünk megbízni, pontosan ez miatt, az ilyen viselkedések miatt.

Mi lesz így velünk?

Sokan már, inkább az italban, vagy más egyéb szenvedélyben keresik a megoldást, ebbe menekülnek.

Azt gondolván, hogy elfelejtik, vagy elmúlik, a sok gond, vagy megoldódik magától a probléma, ha isznak.

De csak szenvedélybeteggé válnak, és észre sem veszik, hogy a probléma még ott van.

 Vagy a rosszindulatú viselkedésben keresik a kiutat.

Azt hiszik, ha a másiknak rosszat tesznek, attól nekik jobb lesz.

Hát nem lesz jobb.

A probléma mindig megmarad, egészen addig, ameddig nem oldják meg őket.

Ettől leszünk erősek.

Ha sikerül megoldani, akkor, tovább léphetünk életünk egy szakaszán.

Megint jönnek újak, és újabbak amiket meg kell oldani az életben.

Azért hogy megedződjünk.

Ha tanulunk belőlük, és könnyedén próbáljuk felfogni azokat,

akkor könnyedén át tudjuk vészelni a nehezebb gondokat is.

Gördülékenyebbé tudjuk tenni életünket, a nehézségekkel szemben.

Az élet feladja nekünk a leckét.

Ha sikeresen megoldjuk, és szembenézünk azokkal, az azt jelenti, hogy tanultunk belőlük.

Ha viszont nem, akkor újra, és újra megkapjuk ezeket, a megoldatlan feladatokat,

 leckéket, egészen addig, amíg meg nem tanuljuk, megoldani őket.

Ha mindezeket a gátakat továbbléptük, utólag döbbenünk rá arra, hogy nem is kellett volna annyira görcsölnünk mindezen.

Mennyivel könnyebb úgy átvészelni valamit, ha lazábban állunk hozzá.

Nem igaz?

Gondoljunk csak bele:

Mindenkinek volt már olyan az életében, hogy szeretett volna nagyon valamit.

Annyira ragaszkodott hozzá, hogy nem kapta meg azt, amit szeretett volna.

Amikor meg nem görcsölt annyira, egyből bejött az, amire vágyott.

Na erről beszélek.

Könnyű álmodozni is.

Szerintem merjen mindenki nagyot álmodni, én azt mondom, abból még baj nem igazán származott, de azért tenni is kell, hogy mindenkinek teljesüljenek az álmai.

Ha valaki, még azt a fáradságot sem teszi meg, hogy elgondolja, mit szeretne, mert úgy gondolja, ő maga kevés ehhez, vagy nem érdemli meg, akkor annak az álmai nem fognak valóra válni.

Csak annak, aki hisz benne, és megadja magának az esélyt és a fáradtságot arra, hogy végiggondolja, mik a céljai, mit szeretne elérni az életben.

Ha ez mind megvan, akkor már jöhet álmaink megvalósulása is.

Nagyon fontosak azok a célok, amiket már magunk előtt látunk, és minden egyes részletét megterveztünk benne.

Ez már azt jelenti, hogy igen is foglalkozunk vele, fontosak számunkra.

Ezek adják nekünk az üzemanyagunkat, amiből mindig meríthetünk.

Ettől tudunk belendülni, a nehézségeket a hátunk mögött hagyva.

Ezek segítenek át minket a kudarcokon, fájdalmakon.

Aki céltalanul bolyong a világegyetemben, az ne is várjon semmit.

Ha nincsenek célok, akkor sodor az ár minket.

Az a fontos, hogy álmodozhatunk bármiről és higgyünk is abban, mi ezt megtehetjük .

Merjük tudatunkat felszabadítani, és higgyük azt, hogy a jelenlegi helyzetünkből, meg tudunk a jövőben valósítani olyan dolgokat lazán, ami eddig nehézséget okozott.

Mindenkinek kell, legyen valamilyen célja.

Ha nincs, akkor valami probléma van a készülékben, mert akkor elfelejtettük, milyen jó dolog is volt gyereknek lenni,álmodozni de már az is valami, ha ráeszmélünk, hogy van egy szívünk is, amivel szeretni is képesek vagyunk.

Ez már nagy haladás...

2.fejezet - Az élet nem egyszerű / ha azzá tesszük /

Megpróbálom életemről első könyvét megírni,de a fenébe is, nem olyan egyszerű ez a naplókönyv írás, mint gondoltam, de hamarosan belejövök remélem.
Amikor ezt a szót beírtam," a fenébe is" a helyesírás ellenőrző program is azt írta ki, hogy „ilyen szót nem illik papírra,képernyőre vetni, hát jól kezdődik :-))

A gyermekkoromban, Erdélyben éltem, és az ottani mentalitás maradt meg bennem, ahogyan ott az emberek éltek, még a legszegényebb ember is, ha az utolsóját is, de odaadta volna, csak hogy segíteni tudjon a másiknak.

Nem tudom, hogy ott, ez manapság is így van-e, vagy csak neveltetés kérdése az egész, de ez az emberi viselkedést szoktam meg, ez megragadt bennem, és nagyon furcsa, hogy nem mindenhol van ez így.

Nem azzal foglalkoztak az emberek, hogy kinek mennyivel jobban megy, vagy éppen nem megy sora, vagy kit mennyire lehet hátráltatni munkájában, vagy kifúrni valahonnan.
A lényeg, hogy mindig mindenki a saját háza táján takarított.

Nem volt versengés az emberek között.

Próbáltuk keresni, megtalálni a kiutat mindenből, és mindenhogyan a nehézségek mellett.

Az emberek nem értek rá olyanokkal foglalkozni, hogy a másikra irigykedjenek, hanem igyekeztek, minél előbb segíteni olyanokon, akik rászorulnak, vagy akinek lehetett, és szüksége volt rá.

Próbáltak békességben élni egymással.

Aki anyagilag nem tudott segíteni a társain, az megpróbált a bölcsességeivel, tanácsaival segítséget nyújtani, éppen amire szükség volt.

Mindenki arra törekedett, hogy átélje, a megpróbáltatásokat, nehézségeket, amit nem volt egyszerű túlélni.

Már gyerekként is belénk ivódott az, hogy mindenre találjunk megoldást.

Találjuk fel magunkat, minden helyzetben.

Mindenből, és mindenkiből, még magunkból is, hozzuk ki a maximumot, és természetesen szeressük egymást.

Ha valaki padlóra került, az is igyekezett, minél előbb felállni.

Nem hagyta senki magát olyan helyzetbe jutni, hogy elkeseredjen.

Igen, voltak nehézségek, megélhetési problémák, de még mennyi.

Csak az emberek megpróbáltak addig nyújtózkodni, ameddig a takarójuk ért.

Senki sem foglalkozott azzal, hogy a szomszédnak mije van, és ugyan már miből.

Mindenkinek voltak, problémái, és azokat igyekeztek mihamarabb megoldani.

Persze nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy mi gyerekek között nem is volt civakodás.

Azokat is, mindenki egymás között próbálta elintézni.

Nem volt az, hogy szólok anyucinak, hogy Pistike megvert.

Azt a választ kaptuk:

Biztos volt valami oka rá, hogy ezt tette, oldjátok meg egymás között, és béküljetek ki.

Sosem felejtem el, azt hogy mi, az udvarbeli gyerekek, 

barátok, barátnők összejöttünk,

és nekiálltunk cirkuszosat játszani.

Mindenkinek kitaláltunk egy feladatot, szerepet, és azt be kellett tanulnia.

Az emeletes házak földszintes erkélyes beugró részét, ahol nem volt kialakítva az erkély, ruhaszárogatót feszítettek ki a két oldalára a ruhák szárogatására, azt béreltük ki az ott lakóktól, hogy megtarthassuk a cirkuszi előadást.

Ingyen jeggyel honoráltuk, hogy ők is megnézhessék az előadást, hiszen, ha ők nem engedtek volna minket játszani, ez mind, nem jöhetett volna létre.

Mindenki nagy lázban égett, hogy minden teljesen stimmeljen.

A ruhák, a próbák, a smink, a frizurák és természetesen a legjobban mindenki azon izgult, hogy otthonról a szülei elengedjék.

Azt bizony nem volt egyszerű elintézni.

Voltak ám szigorú anyukák is, meg apukák is, akik nehéz esetek voltak.

Vagy csak egyszerűen büntibe volt a gyerkőc, és így elég nehéz volt meggyőzni Apucit, Anyucit, hogy van egy tuti jó esemény, amire mindenképp ott kellene lenni.

Amikor eljött a nagy nap mindenki rohangált fel-alá, hogy a forgatókönyvben leírtak alapján menjen minden.

Forgatókönyvet is készítettünk, hónapokkal az előadás előtt, mint az igazi felnőttek.

Mindent rendesen leszerveztünk, hogy tökéletes legyen a végeredmény.

A próbák is kötelezők voltak, egy héten háromszor legalább, hogy mindenki tökéletesen tudja begyakorolni a ráosztott szerepét.

A legjobb az volt az egészben, hogy nem voltak főnökök.

Mindenki próbálta kihozni magából, teljesen önállóan, azt, ami a feladata volt, és csak arra koncentrált.

Nagyon jó móka volt így visszagondolva is... :-)

Eljött végre, a várva várt nagy nap.

Azon is izgult mindenki, hogy jó idő legyen, mert különben el kell halasztani az előadást, de örültünk, mert végül, az idő is nekünk kedvezett.

Ruhaszárogatón voltak csipeszek, arra már nem is volt gondunk, csak rá kellett csíptetni a feldíszített pokrócot (a cirkuszosra festett csillagosat) és már csak arra vártunk, hogy a kihordott szórólapokra, megjelenjen, és körbeülje a porondot a nézőközönség, ami szintén gyerkőcökből állt.

A járókelők is élvezhették a műsort, akik éppen haza tartottak, vagy akik éppen otthonról lesték drága csemetéjüket, miket produkál előadás közben.

Gondolom nagy, büszkeségben töltötte el a szülőket is, a látvány.

Akik összegyűltek, azok fizettek egy jelképes összeget, amiből a végén az oklevelek 1-3. nyertesei kapták a díjakat, (az is volt ám) ugyan is a legjobban megtapsolt előadókat, ujjongás, és taps erősség alapján díjazta a zsűri.

Az előadás közben, volt rendes bemondó is, minden darabot,ő konferált be név és szám szerint. 

 Ez volt az ő feladata, hogy mindenki tudja, mi után mi következik.

Volt ám minden, mint az igazi cirkuszban, kivéve elefánt, meg félelmetes oroszlánok, de azokat meg odaképzeltük. Hi, hi,hi. :-)

Igazi hajlékony tornászlányok, akiket két kemény legény egy seprűnyél két végénél fogva emelt fel, azon a spárgát, és minden egyéb mutatványokat mutathattak be a néző közönségnek.

A ruhájuk is nagyon extrém volt.

Torna dresszeket szereztünk, amikre hónapokig varrtuk a szebbnél szebb flittereket.

Ami volt sok munka, az meghozta a gyümölcsét.

Bohócok is vidították ezerrel a nézőközönséget.

Volt bűvész, ”varázsló” is, aki nyuszit éppen nem tudott a kalapból előhúzni, de más egyéb mutatványokkal, el tudta varázsolni a közönség látványát.

Senki sem irigykedett a másikra, mert mindenki tudta, hogy mindenki jó, valamiben.

Ahogy, nincs egyforma ujjlenyomat úgy nincs, egyforma ember sem.

Teljesen büszkék voltunk egymásra, hogy mindenki rendesen tudta teljesíteni feladatát.

Nem volt közöttük béna, kevésbé ügyes, és még szerencsétlen sem, mindenki próbálta elfogadni a másikat olyannak amilyen.

Mindenki próbálta kihozni magából a legjobbat.

Képzeljétek, ha még le is néztük volna egymást, mi sült volna ki ebből?

Szerintem semmi.

Mindenki meg akarta mutatni, hogy jó valamire, és erre is törekedett, hogy a szülei és a körülötte lévők büszkék lehessenek rá.

Szerencsére azok is voltak.

Nagy is volt ám az összetartás, de akkoriban még a szülőktől sem láttunk más példát. 

1. fejezet - Gyerekként, úszni, az élet tengerében!

GYEREKKÉNT

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy emberke, aki történetesen én lennék.
Jártam-keltem a világban, embereket ismertem meg, sok barátot is szereztem.
Úgy gondoltam én, de sajnos ellenségeket is sikerült szereznem.
Mindig is foglalkoztatott az emberi viselkedés, ami szerintem nagyon érdekes, ezért figyeltem, ki hogyan viselkedik, reagál különleges helyzetekben.
Ami igazán vonzott engem az emberek viselkedésében, az egymás iránti tisztelet, szeretet.
Mindig az volt bennem, hogy miként tud az ember a másikon segíteni, mi olyan dolgot tud tenni, amivel kiérdemli a szeretetüket, és nem a rosszindulatot, gyűlöletet kapja cserébe, mint ahogyan az általában szokott lenni.
Itt úgy gondolom, hogy legtöbb ember élete, meg van keseredve.
Megpróbálja a másik életét is megkeseríteni, és azon van, hogyan lehetne megutáltatni egyiket a másikkal, irigyebbé tenni az embertársait.
Nálunk mindenki azon volt, gazdag-szegény, boldog-boldogtalan, hogyan lehetne boldogságban, szeretetben, együtt továbblépni minden nehézségen, egymást segítve.

Akkoriban, még a kölcsönös bizalom is jobban működött.