Hogy ne unatkozzak, megszületett az öcsikém.
Attól kezdve, sok minden történt velem.
Tizenkét évig semmi, aztán hírtelen ott terem egy öcsi.
Mit kezdjek majd vele?
Kellett egy kis idő, míg megszoktam, már nem csak én vagyok,hál Istennek, jól elvoltunk egymással, nagyon édes volt kicsinek.
Tizenkét éves voltam,
amikor elköltöztünk egy kis városkában, a hazámtól távol, és azt remélvén, hogy
majd itt, jobb életünk lesz.
Magam után hagyva a
gyerekkori barátokat, akiket nagyon szerettem.
Eleinte levélben
tartottam velük a kapcsolatot, de ez is véges volt sajnos.
Idővel mindenki
elkerült otthonról, másik városba járt iskolába.
Egyre nehezebb volt a
suli, így kevesebb idő jutott a levélírásra is.
Egyre
jobban lehetett érezni azt is, hogy kevesebb témánk van egymás között, és azt
is, hogy kezdünk eltávolodni egymástól.
Akár mennyire ragaszkodunk valakihez, akit nagyon szeretünk, ha nagy távolság van közöttünk, idővel teljesen elválaszt minket egymástól, bármit is tennénk ellene.
Közben találtam egy nagyon jó
barátnőt,akit tiszta szívemből szerettem.
Szinte mindenhová együtt mentünk, mint az igazi barátnők.
Testvéremként tekintettem rá,mert mindent meg tudtunk beszélni, egymás között.
Elmentünk
sétálni, megmutatott minden helyi nevezetességet,érdekességet nekem.
Bekerültem az isibe,
ott is voltak nagy megpróbáltatások, a beilleszkedésem során.
Sokszor voltak
csúfolódások, de hozzá kellett edződnöm, hogy itt minden másképp megy, mint
nálunk.
Próbáltam csak a saját
dolgaimra koncentrálni, nem törődve ki mit mond.
Nem volt
egyszerű.
Egyre jobban kezdtem
érdeklődni társaim felöl, és szépen lassan ők is elfogadtak.
Rájöttek, hogy én is,
épp ugyanolyan vagyok, mind ők.
Mindig igyekeztem
úgy viselkedni, hogy szeretettel forduljak feléjük.
Még akkor is, ha ők
nem úgy közeledtek felém.
Próbáltam
erősnek látszani, mert muszáj volt, nem lehetett másképp, de közbe alig vártam,
hogy az utolsó órákról kicsengessenek, minél hamarabb hazaérhessek.
Otthon, ahol senki sem
látott, jól kibőgtem magamat.
Ez ment
napokig, hetekig, hónapokig.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy általános
iskola végére, és olyanokkal barátkoztam össze, akiknek eddig nem is
voltam szimpatikus.
Lettek barátaim.
Teltek múltak az idők.
Egyszer csak eljött, a
várva várt jó kis téli időszak, amit már minden diák nagyon várt.
Mindenki a jó kis
hógolyózásokról, szánkózásokról, síelésről áradozott.
Ezt akartuk, tessék,megkaptuk!
Gondolom az idősebbek
nem annyira, vágytak rá, mint mi fiatalok.
Volt pár kéz, láb, no
és persze combnyaktörés is.
Azon a télen legalább
harminc centis hó esett, ha nem több.
Azt sosem
felejtem el.
Szüleim hátrahagyták
nekem, hogy az öcsikémet (három, négy éves lehetett) vigyem ki sétálni.
Barátnőm felhívott telefonon, mi lenne, ha kimennénk sétálni?
Mondtam neki, hát
persze, én benne volnék, de van egy kis gond.
Az öcsikémet ki kell
vinnem, sétálni.
Az
én kis drágámat nagyon szeretem,de akkor még gyerek fejjel, nekem is többnyire a
játékon járt az eszem.
Próbáltam szüleimnek, és barátnőmnek is eleget tenni, nehogy megsértődjenek rám, így két legyet
ütöttem egy csapásra.
Végül, mindenki egy
jót sétált, jó gyorsan.
Mondtam barátnőmnek hamar-hamar öltöztessük fel, aztán indulhatunk sétálni.
Szegény öcsikémet
olyan hamar sikerült felöltöztetnünk, hogy megmoccanni sem tudott, a sok meleg
cucctól.
Lesétáltunk legalább
kétszáz métert, mikor egyszer csak az én Drága kicsi öcsikém, megállt, rám nézett, és
vékony hanggal megszólalt:
Nővérkém, fázik a lábam.
Ránéztünk mind a
ketten, utána, meg körül, nem látott-e minket valaki.
Utána barátnőmmel: Jesszusom, futás hazaaaa.
:-)
Hát igen, annyira készültünk sietve a nagy sétára, szegény
öcsikémre elfelejtettünk csizmát ráadni.
Csizma helyett, meztelen lábacskáján, csak egy kis
strandpapucs volt.
Hát persze, hogy fázott a
lába.
Azt sem tudtam
hírtelen, sírjak-e, vagy nevessek.
Fölkaptam a drágámat,
és hazáig futottam vele, azt remélve, hogy nem fázott meg, és nem tudják meg a
szüleink sosem.
Minden
esetre, jó kis séta volt mindenki részéről.