Gyermekként más volt a világ.
Annak idején, még a kenyérért is hosszú-hosszú sorokat kellett végigállni, hogy valaki végre hozzájuthasson egy kis friss
pékáruért.
Nem tudtam megérteni, gyerek fejjel, miért kell nekem a pékség előtt, órákig sorban állni.
Hiszen csak egyetlen
egy kenyeret szeretnék hazavinni, gondoltam...
Ezért is csak forrt és forrt a fejem, hogy ennek miért pont így kell lennie?
Nemsokkal később a változatosság
kedvéért bevezették a jegyre vásárlást.
Fel volt osztva
hónapról hónapra, hétről-hétre, hogy ki mennyi kenyeret vihet haza.
De legalább nem kellett órákig ácsorogni,és azon görcsölni, hogy mikor melyik bácsi dugja a fenekét a fejemhez,eregeti a hátvágánygázát az arcomba, vagy azt bámulni, melyik néni éppen milyen rágófoltba ült bele,aki viszont mögöttem van, hogyan nyomja táskáját az oldalamba, és hasonló mások.
Gyerek fejjel ezeket átélni kicsit
nehezebb volt
de
túléltem, mert próbáltam viccesen felfogni, és a jó oldalát meglátni mindennek.
Az sem volt egyszerű eset, amikor
Édesanyám kapott egy telefon hívást egyik ismerősétől, hogy a közeli áruházban csokoládé
érkezett.
Akkoriban
Magyarországról hozták be, ezeket a Kedvenc csokoládékat,amiknek enyhén kávé ízük volt
és a
Kajla táblás csokoládékat,
amiket nem nagyon lehetett kapni Erdélyben.
Jaj de fincsi is volt Istenem...
Nem tudom valaki emlékszik-e még rájuk?
Tisztára itt van még az íze a számban.
De jó lenne még, ha lehetne kapni ilyeneket.
Most egy kicsit nosztalgiáztam, de visszatérek gyermekkoromhoz.
Gondolom tűzként
terjedt a hír, a városban, mert mire odaértem, kilométeres sor állt, az áruház
előtt.
Nem tudom, hogy ezt,
hogy csinálták, de a lényeg, hogy vagy három órán keresztül csak sorban álltam.
Vagy csak egyszerűen hosszúnak tűnt az idő, nem tudom, de a lényeg, hogy nagyon sokáig ott álltam.
Mivel nagyon szerettem
az édességet, gondoltam ennyit megér a dolog, én mit sem sejtve, hogy mik
lesznek a következmények…
Édesanyám, meg azt hitte, hogy elvesztem.
Teljesen kimerültem, a
nagy sorban állás közepette.
Mire már a végéhez
értem volna, már csak pár emberke állt előttem és pont akkor közölték, hogy elfogyott a
csokoládé.
Gondoltam, ez nem
igazságos.
Ezt nem hiszem el.
Ezért álltam közel
három órát, hogy közöljék velem, elfogyott a csokoládé?
Leálltam a lábamat.
Dühöngtem, de bele
kellett törődnöm, hogy csokoládé nélkül maradtam.
Lehet, hogy mai napig, pont ez miatt nem tudok elszakadni a csokoládé függőségemtől?
A mai fejjel nem tűnik olyan nagy dolognak, de higgyétek el, akkor, az volt.
Ez hasonló eset, mint amikor
sietünk a buszra, vagy vonatra és mire
odaérnénk, az orrunk előtt elmegy.
Ráadásul a következőre
órákig kell várni.
Biztos előfordult már veletek is.
Ugye milyen dühítő ?
Én is így éltem meg,
de nem tehettem semmit ellene.
Ha mérgelődök,attól még nem lesz csokoládém.
Mit ad Isten,
visszaértem Édesanyámhoz,nemsokára jött hozzá egy kedves
vendég, aki szintén abban a sorban állt,csak éppen neki még szerencséje volt, kapott még a csokoládéból.
Gondolt rám, és hozott nekem is belőle.
Mindegyik csokoládéból, egy -egy táblával.
Micsoda véletlen.
Milyen jó érzés, amikor az emberekben van egy kis érzés, és gondol a másikra
is.
Micsoda boldogság!
Magam előtt láttam
teljes méretében, színesben a csokoládét, aminek tiszta szívemből örültem.
Hát még a néninek.
Tessék, megkaptam, amire vágytam.
Akkor adott pillanatban én voltam a legboldogabb gyermek a világon.
Csak egy csoki kellett
hozzá.
Semmi több.
Jó érzés
visszagondolni most is arra, nem sok minden kell ahhoz, hogy egy ember boldog
legyen, és örüljön kisebb dolgoknak is, legfőképp az, hogy megelégedjen azzal,
amit az adott pillanatban elér, vagy kap.
Akár magától, akár
másoktól.