2.fejezet - Az élet nem egyszerű / ha azzá tesszük /

Megpróbálom életemről első könyvét megírni,de a fenébe is, nem olyan egyszerű ez a naplókönyv írás, mint gondoltam, de hamarosan belejövök remélem.
Amikor ezt a szót beírtam," a fenébe is" a helyesírás ellenőrző program is azt írta ki, hogy „ilyen szót nem illik papírra,képernyőre vetni, hát jól kezdődik :-))

A gyermekkoromban, Erdélyben éltem, és az ottani mentalitás maradt meg bennem, ahogyan ott az emberek éltek, még a legszegényebb ember is, ha az utolsóját is, de odaadta volna, csak hogy segíteni tudjon a másiknak.

Nem tudom, hogy ott, ez manapság is így van-e, vagy csak neveltetés kérdése az egész, de ez az emberi viselkedést szoktam meg, ez megragadt bennem, és nagyon furcsa, hogy nem mindenhol van ez így.

Nem azzal foglalkoztak az emberek, hogy kinek mennyivel jobban megy, vagy éppen nem megy sora, vagy kit mennyire lehet hátráltatni munkájában, vagy kifúrni valahonnan.
A lényeg, hogy mindig mindenki a saját háza táján takarított.

Nem volt versengés az emberek között.

Próbáltuk keresni, megtalálni a kiutat mindenből, és mindenhogyan a nehézségek mellett.

Az emberek nem értek rá olyanokkal foglalkozni, hogy a másikra irigykedjenek, hanem igyekeztek, minél előbb segíteni olyanokon, akik rászorulnak, vagy akinek lehetett, és szüksége volt rá.

Próbáltak békességben élni egymással.

Aki anyagilag nem tudott segíteni a társain, az megpróbált a bölcsességeivel, tanácsaival segítséget nyújtani, éppen amire szükség volt.

Mindenki arra törekedett, hogy átélje, a megpróbáltatásokat, nehézségeket, amit nem volt egyszerű túlélni.

Már gyerekként is belénk ivódott az, hogy mindenre találjunk megoldást.

Találjuk fel magunkat, minden helyzetben.

Mindenből, és mindenkiből, még magunkból is, hozzuk ki a maximumot, és természetesen szeressük egymást.

Ha valaki padlóra került, az is igyekezett, minél előbb felállni.

Nem hagyta senki magát olyan helyzetbe jutni, hogy elkeseredjen.

Igen, voltak nehézségek, megélhetési problémák, de még mennyi.

Csak az emberek megpróbáltak addig nyújtózkodni, ameddig a takarójuk ért.

Senki sem foglalkozott azzal, hogy a szomszédnak mije van, és ugyan már miből.

Mindenkinek voltak, problémái, és azokat igyekeztek mihamarabb megoldani.

Persze nem mondanék igazat, ha azt mondanám, hogy mi gyerekek között nem is volt civakodás.

Azokat is, mindenki egymás között próbálta elintézni.

Nem volt az, hogy szólok anyucinak, hogy Pistike megvert.

Azt a választ kaptuk:

Biztos volt valami oka rá, hogy ezt tette, oldjátok meg egymás között, és béküljetek ki.

Sosem felejtem el, azt hogy mi, az udvarbeli gyerekek, 

barátok, barátnők összejöttünk,

és nekiálltunk cirkuszosat játszani.

Mindenkinek kitaláltunk egy feladatot, szerepet, és azt be kellett tanulnia.

Az emeletes házak földszintes erkélyes beugró részét, ahol nem volt kialakítva az erkély, ruhaszárogatót feszítettek ki a két oldalára a ruhák szárogatására, azt béreltük ki az ott lakóktól, hogy megtarthassuk a cirkuszi előadást.

Ingyen jeggyel honoráltuk, hogy ők is megnézhessék az előadást, hiszen, ha ők nem engedtek volna minket játszani, ez mind, nem jöhetett volna létre.

Mindenki nagy lázban égett, hogy minden teljesen stimmeljen.

A ruhák, a próbák, a smink, a frizurák és természetesen a legjobban mindenki azon izgult, hogy otthonról a szülei elengedjék.

Azt bizony nem volt egyszerű elintézni.

Voltak ám szigorú anyukák is, meg apukák is, akik nehéz esetek voltak.

Vagy csak egyszerűen büntibe volt a gyerkőc, és így elég nehéz volt meggyőzni Apucit, Anyucit, hogy van egy tuti jó esemény, amire mindenképp ott kellene lenni.

Amikor eljött a nagy nap mindenki rohangált fel-alá, hogy a forgatókönyvben leírtak alapján menjen minden.

Forgatókönyvet is készítettünk, hónapokkal az előadás előtt, mint az igazi felnőttek.

Mindent rendesen leszerveztünk, hogy tökéletes legyen a végeredmény.

A próbák is kötelezők voltak, egy héten háromszor legalább, hogy mindenki tökéletesen tudja begyakorolni a ráosztott szerepét.

A legjobb az volt az egészben, hogy nem voltak főnökök.

Mindenki próbálta kihozni magából, teljesen önállóan, azt, ami a feladata volt, és csak arra koncentrált.

Nagyon jó móka volt így visszagondolva is... :-)

Eljött végre, a várva várt nagy nap.

Azon is izgult mindenki, hogy jó idő legyen, mert különben el kell halasztani az előadást, de örültünk, mert végül, az idő is nekünk kedvezett.

Ruhaszárogatón voltak csipeszek, arra már nem is volt gondunk, csak rá kellett csíptetni a feldíszített pokrócot (a cirkuszosra festett csillagosat) és már csak arra vártunk, hogy a kihordott szórólapokra, megjelenjen, és körbeülje a porondot a nézőközönség, ami szintén gyerkőcökből állt.

A járókelők is élvezhették a műsort, akik éppen haza tartottak, vagy akik éppen otthonról lesték drága csemetéjüket, miket produkál előadás közben.

Gondolom nagy, büszkeségben töltötte el a szülőket is, a látvány.

Akik összegyűltek, azok fizettek egy jelképes összeget, amiből a végén az oklevelek 1-3. nyertesei kapták a díjakat, (az is volt ám) ugyan is a legjobban megtapsolt előadókat, ujjongás, és taps erősség alapján díjazta a zsűri.

Az előadás közben, volt rendes bemondó is, minden darabot,ő konferált be név és szám szerint. 

 Ez volt az ő feladata, hogy mindenki tudja, mi után mi következik.

Volt ám minden, mint az igazi cirkuszban, kivéve elefánt, meg félelmetes oroszlánok, de azokat meg odaképzeltük. Hi, hi,hi. :-)

Igazi hajlékony tornászlányok, akiket két kemény legény egy seprűnyél két végénél fogva emelt fel, azon a spárgát, és minden egyéb mutatványokat mutathattak be a néző közönségnek.

A ruhájuk is nagyon extrém volt.

Torna dresszeket szereztünk, amikre hónapokig varrtuk a szebbnél szebb flittereket.

Ami volt sok munka, az meghozta a gyümölcsét.

Bohócok is vidították ezerrel a nézőközönséget.

Volt bűvész, ”varázsló” is, aki nyuszit éppen nem tudott a kalapból előhúzni, de más egyéb mutatványokkal, el tudta varázsolni a közönség látványát.

Senki sem irigykedett a másikra, mert mindenki tudta, hogy mindenki jó, valamiben.

Ahogy, nincs egyforma ujjlenyomat úgy nincs, egyforma ember sem.

Teljesen büszkék voltunk egymásra, hogy mindenki rendesen tudta teljesíteni feladatát.

Nem volt közöttük béna, kevésbé ügyes, és még szerencsétlen sem, mindenki próbálta elfogadni a másikat olyannak amilyen.

Mindenki próbálta kihozni magából a legjobbat.

Képzeljétek, ha még le is néztük volna egymást, mi sült volna ki ebből?

Szerintem semmi.

Mindenki meg akarta mutatni, hogy jó valamire, és erre is törekedett, hogy a szülei és a körülötte lévők büszkék lehessenek rá.

Szerencsére azok is voltak.

Nagy is volt ám az összetartás, de akkoriban még a szülőktől sem láttunk más példát.